Villantó

A szöveg első részében az író gyerekkora utolsó igazi nyaráról mesél, arról a nyárról, amelyet édesanyjával kettesben töltött Oslo-fjordi nyaralójukban. Az év: 1969; a fiú hamarosan középiskolába megy, s néhány nap múlva a Holdra lép az első ember. A regény egyik csúcspontja a fiú édesanyjának érzékeny portréja és kettejük viszonyának kifinomult ábrázolása.
A második rész elején hirtelen vágással egy meglehetősen nyomasztó amerikai kisvárosba – valójában a regénybeli író regényébe – csöppenünk, ahol megismerjük Frank Farrellit, a közvetítőt, a legkülönfélébb rossz hírek hozóját, aki valahogy mindig a tragikus események közepében találja magát. A könyv eme epizódja a Coen fivérek vagy David Lynch filmjeinek hangulatát idézi.
A harmadik, Epilógus című részben újra az – immár hatvanas évei elején járó – írót halljuk, ahogy visszatekint a maga mögött hagyott szörnyű évre: ”Először apámat veszítettem el, aztán a regényemet, végül a józan eszemet.”
A merész és kísérletező regény, mely sajátosan christenseni módon vegyíti a kiábrándultságot az életszeretettel, a szépséget a sötétséggel, nem okoz majd csalódást A féltestvér rajongóinak.
Lars Saabye Christensen (1953) mind népszerűségét, mind írói kvalitásait tekintve egyedülálló jelenség a mai norvég prózairodalomban. Első nagy sikerét Beatles (1984) című regényével aratta, amely a hatvanas években felnőtté váló generáció, vagyis a szerző saját nemzedéke alapélményeiről mesél, és amelyet 2006-ban az egyik legjelentősebb norvég napilap az elmúlt negyedszázad legfontosabb norvég regényének ítélt. A nemzetközi áttörést a néhány évvel ezelőtt magyarul is megjelent A féltestvér (2001) hozta meg a szerző számára, amely számos más elismerés mellett elnyerte az év legjobb skandináv regényének járó kitüntetést, az Északi Tanács Irodalmi díját is.