Gyümölcsöskertek

Kevesen tudják, hogy Rainer Maria Rilke, a nagy osztrák költő nemcsak németül írt, hanem franciául is (nem beszélve arról, hogy korai oroszországi útjainak idején néhány orosz nyelvű verset is megfogalmazott). Francia verstermésének java a húszas évek közepén, véglegessé vált svájci tartózkodásának idején jött létre. A költő a franciául-alkotás gesztusával is szeretett volna hálát adni annak a második kultúrának, amely életének és gondolkodásának utolsó harmadfél évtizedét meghatározta. A hála elemén túli, mélyebb igyekezetet azonban Rilkének az a felfogása is erősítette, hogy egész életében megpróbált kilépni nemcsak szülőhelyének, hanem anyanyelvének korlátaiból is. „Lényegében minden nyelven kellene írnunk”, sóhajt fel egyik levelében, 1918-ban. Nem véletlen, hogy a korszak legnagyobb francia költője, Paul Valéry német anyanyelvű pályatársát „a legfontosabb európai ember”-nek nevezte, és azt írta: semmi és senki nincs értékesebb közöttünk, mint ennek a különleges minőségnek néhány alakja: „bennük egy jövendő kor első hírhozóit üdvözölhetjük”.
Kiadásunk a húszas években létrejött négy francia nyelvű kötetből a legterjedelmesebb, a Vergers (Gyümölcsöskertek) teljes anyagát közli. A francia cím (Vergers) sajátos gyümölcsöst jelöl: amolyan láthatatlan kerítéssel elkülönülő birtok ez, félig gondozott „kert”, de félig szabad mező is, ahol a természet, mondjuk, gyöngéd ösztönzéssel, nem erélyes igazgatással végzi formáló és ápoló munkáját. Rilke azt írja leveleiben: Isten még mindig alkot ezen a tájon, itt nem fejeződött be a Teremtés. A versek természeti és emberi folyamatokat vetítenek egymásra, „ellentétes erők” („forces contraires”) játékát idézik. Egymásra boltozódik itt látható és láthatatlan, konkrét látvány és elvont látomás, az emberi környezet panorámája és az emberfeletti „világegyetem” végtelenje. S mindez egy másik, a német beszédmódnál némileg szelídebb, elemibb tónusban fogalmazó nagy költő francia hanglejtésével, aki német témáit is lágyabban érinti, új tárgyakat emel költészetébe (sírok, öregség, hazugság), de minden versében olyan elemi erővel van jelen, mint – hogy a költő kedvenc szavát idézzük – a nehézkedési erő.