Besúgóm a násznagyom

A kézirat a szerző 1957–1964 közötti évekre vonatkozó személyes emlékeit igyekszik felidézni az akkori társadalmi kapcsolatok (család, lakókörnyezet, iskola, barátok) összefüggésében. Az említett években édesapja politikai fogolyként börtönben volt.
A szemünk előtt történik minden, a részesei és szereplői vagyunk annak a kornak, amikor a megerősödő kommunizmus osztályharccal igyekezett biztosítani hatalmát. A legkegyetlenebb erőszakkal „harcolt a békéért”. A többnyire műveletlen, irigységtől frusztrált „szegények”, a maguk által sajátosan értelmezett igazságosság nevében, még az élethez való jogot is megtagadták a „gazdagoktól”.
Nagyszülei, mindkét ágon földbirtokosok voltak, magyarok és hívő reformátusok. Apai nagyapját, miután minden vagyonát elvették, a kommunisták agyonverték. Nagyobbik fia a Duna-csatornai kényszermunkatáborban szerzett tüdőbajban halt meg, leányát, családjával együtt kényszerlakhelyre hurcolták. Kisebbik fiát, a szerző édesapját pedig életfogytig tartó börtönbüntetésre ítélték.
Anyai nagyapja, miután földönfutó lett, lelkészi diplomájának köszönhetően egy világvégi kis faluban kezdhette újra az életét és gondoskodhatott börtönben lévő fia féléves kisbabájáról és annak anyjáról, valamint munkanélküliséggel büntetett lányáról és annak három gyermekéről.
Osztályellenes és börtönös gyermekként már az első emlékfoszlányai is különösek, egyediek voltak: a cigánysoron tanult meg járni és beszélni. Ilyen kivételes bölcsőde csak kivételes gyermekeknek jut osztályrészül, kivételes országokban és kivételes történelmi időkben. Minderre csak később, a mesélés által kezdett emlékezni, és az elhatározás, hogy mindezt papírra veti, is ekképp született.