Megörökítve

Éltek… Élni fognak. Úgy gondolom: egy ember addig él, ameddig emlékeznek rá, amíg legalább egy ember fel tudja idézni alakját, beszédét, cselekedeteit, a vele kapcsolatos emlékeit, élményeit. S ha ez írásban is fennmarad róla, akkor túlélheti megörökítőjét is (hiszen az írás megmarad). Természetesen mindennapi átlagemberekről beszélek, hiszen a közismert, híres személyiségek – tudósok, művészek, alkotók stb. – mindenképpen a halhatatlanok közé tartoznak.
Én azonban ismeretlen, köznapi átlagembereknek szeretnék emléket állítani, akik az életem részei voltak, vagy valamilyen módon kapcsolatba kerültem velük, közös volt a múltunk vagy annak egy része, emlékeket őrzök róluk, felidéződnek gondolataimban, olykor szürreális álmaimban is, sőt, egyesek sorsa még tanulságul is szolgálhat az olvasóknak. Ha vannak ilyenek, hiszen nem vagyok sem naiv, sem optimista, tudom, hogy napjainkban nálam jóval nagyobb, tehetségesebb, híresebb szerzők műveit is ritkán veszi kézbe valaki. Azt szokták mondani, manapság többen írnak, mint olvasnak, s lehet, hogy valóban ez az igazság. Én mindkettőt művelem, ha kedvem van hozzá. Ha használni nem is, ártani nem ártok vele senkinek. Azaz…
Ezt alaposan meg kellett gondolnom. Hiszen emberekről írok, akik éltek – túlnyomó többségük már nincs az élők sorában –, de rokonaik, ismerőseik életben vannak vagy lehetnek, s így írásaimmal senkit, de elsősorban senkinek az emlékét nem akarom megbántani, sőt, az itt megörökítetteket is pozitív színben igyekszem feltüntetni, hiszen a valóságban is szeretetre méltó, azaz pozitív hősök voltak (apróbb hibáikat leszámítva). Az igazán nagy írók (például Szabó Magda, Vámos Miklós stb.) nem féltek a szavaktól, mikor saját szüleik gyengeségeit is feltárják regényeikben, de én egyrészt tudatában vagyok a köztük és köztem lévő fényévnyi távolságnak, másrészt természetemnél fogva túlságosan zárkózott és gátlásos vagyok, így kimaradtak írásaimból azok a személyek – akár közeli rokonok, barátok, élettársak, akiket valamilyen okból vagy szempontból tabu-témának tekintettem. Ugyanez vonatkozik a kötet Önarckép című részére is, melyet egykori tanítványaim kérésére – akik egy találkozón önéletrajzomat hiányolták – gyűjtöttem össze, időrendi sorrendben (hiszen már szerepeltek korábbi írásaimban imitt-amott) a teljesség igénye nélkül, de néhány velem történt különösen emlékezetes, és talán rám jellemző esemény felidézésével. Sohasem kedveltem a száraz életrajzi regényeket, még a híres, közismert személyiségekről szólókat sem. Szerintem ez így emberibb, de főleg olvasmányosabb (még akkor is, ha nem lehet százszázalékosan fikciómentes).
Legalábbis remélem.