Pán

Ellenállhat-e bárki a sors akaratának? Hamsun kisregénye nemcsak saját korához szól, a mai olvasó ugyanazokkal a dilemmákkal szembesül: civilizáció vagy természet, tisztaság vagy szenvedély?
”Soha méltóbbnak még nem jutott ez a dicsőség” – ezt Thomas Mann mondta, amikor Knut Hamsun megkapta az irodalmi Nobel díjat 1920-ban.
Nem tudhatta, hogy évekkel később a norvég írózseni rajongó híve lesz Hitlernek és a náci eszméknek.
Nincs ellentmondásosabb szerző a világirodalomban, mint Hamsun, hiszen utolsó éveit megvetettségben és magányban élte le – más büntetést nem kapott – míg műveit a legnagyobbak közt emlegették és emlegetik most is. Isaac Bashevis Singer például ”A modern irodalom atyjának” nevezte, és elragadtatással írt művéről Paul Auster és Jo Nesbo is.
Regényeit az elmúlt évtizedekben hiányosan és kis példányszámban adták ki, a Pánt pedig sok-sok éve – sehogy. Pedig ez a regény az életmű egyik csúcsa.
”Hamsun műveiben egyetlen gyermekkori ábrázolás sincs. És szülői sem sok. A regényeiben szereplő emberek a semmiből jönnek. Nincs múltjuk. Vajon azért, mert tényleg nincs jelentősége, vagy mert elnyomták a jelentőségüket? Ily módon valamiképp az első tömegemberek alakjává váltak, azaz saját, meghatározó származás nélküliek. A jelen határozza meg őket.” – Karl Ove Knausgard