A Laurosz segít lepakolni a bűneidet

Miklós Levente a hordozható élményt szereti. Azt, amelyik képes sokáig megtartani a mondanivalót.

…

Valószínű mindenki olvasott már olyan könyvet, amivel kapcsolatban egy idő után nem igazán emlékeztünk, hogy mi is volt benne. Talán néhány élménymorzsa megmarad, vagy még annyi sem.

A Laurosz viszont nem ilyen. Elég kimondani a címét, vagy meglátni a könyv gerincét a könyvespolcon, és máris nagyon sok élményt előhív, és újra átélsz bizonyos érzéseket.

Egy középkori orosz történetről van szó, de igazából bárhol játszodhatna. Egy középkori gyógyító-füvesember a főszereplő, akinek egyszer csak lesz egy nagy bűne, amiért vezekel. És miközben mindenkit meg tud gyógyítani, önmagát nem sikerül.

Van szerelem. És szenvedély. Sőt szenvedés is. De lényegében az egész könyv egy nagy gyónás.

Ahogy lapozod jutnak rendre eszedbe a bűneid, és pakolod le őket. Vagy lehet, hogy nincsenek is bűneid, csak felgyűltek olyan élmények és érzések, amiktől jó lenne megszabadulni, és a könyv olvasása közben ezek valahogy feloldódnak.

Mintha a könyv gyóntatna.

A főszereplő – az egyetlen bűnét leszámítva – annyira tiszta, és annyira törekszik a tisztaságra, hogy miközben olvasod folyamatosan azt érzed, hogy ma is sikerült lepakolnom egy adagot abból, ami bánt. Egyrészt előhozza a saját problémáidat, másrészt segít abban, hogy szembe tudj nézni velük, és le tudd pakolni őket.

És ez ritkán adódik meg egy könyv olvasása közben.