Léteznek még igazi baráti beszélgetések vagy normális emberek?

Hát kedves Y-osok, ki kéri önmagát? Valóban mi volnánk az elveszett generáció, akiknek bár látszólag mindene megvan, mégsem tud mihez kezdeni? Túl könnyen kaptunk mindent, és képtelenek vagyunk ésszerűen építkezni? Egyáltalán mit jelent normálisnak lenni? Hát a Sally Rooney regényeinek szereplői egyáltalán nem azok – vagy mégis?

Rooney könyveivel jó mélyen generációm gyomorszájába lép, és aztán úgy otthagy a gondolatokkal és erkölcsi dilemmákkal, hogy napokig csak pillogtat az olvasó. Válaszaim nincsenek, de a kérdéseket reggelig tudnám sorolni: vajon az a normális, amit annak fogadunk el? Az a bizonyos belső iránytű, amit hány meg hány különféle módon állítunk be – leginkább tudattalanul, kitéve a családtörténeteknek, társadalmi és szociológiai mintáknak és tapasztalatoknak.

Rooney történetei egy igen érdes, halk és mégis érzéketlen nyelven szólnak. Érzelmileg üres világok, ahol a szereplők lebegnek, sodródnak a lehorgonyzás mélyről jövő igényével, de kapaszkodót nemigen találva.

A huszonegyedik század megkérdőjelez számos emberi értékrendszert, ami egyrészt szükséges, másrészt új feladatként hagyja hátra a tájékozódási irányelvek kidolgozását. Olyan kérdéseket is felvetve, minthogy egyáltalán mit jelent az empátia.

Normális emberek – van ilyen?

Olyan egyszerű, olyan természetes: két ember közti viszony – vagy mégsem? Azt hiszem bátran mondhatjuk, hogy legyen szó bármilynemű kapcsolatról, ahol mélység van, az egyszerűen bonyolult.

Ez a könyv egy első szerelemről szól, két fiatal közötti dinamikáról, érzésekről. Arról az érzésről, ami egyszerre összeköt és elválaszt. A kimondás és az elhallgatás súlyáról: rávilágít arra, hogy néha nemcsak a kimondott szónak van súlya. Annak is, amit ki kellett volna mondani.

Feltárja, bőrünkön tapinthatóvá teszi az érzést, ami megsebez és meggyógyít. S felmerül a kérdés a rutinos olvasóban: aha, s erről mi újat lehet erről elmondani? Igazából semmit. És itt nem is a mit, hanem a hogyan. Az írónő finom mondataival, apró lépésekben építi le mindazt, ami a történet sodronyából következne.

Az iskolában Connell és Marianne kapcsolata majdhogynem nem is létezik, szinte kerülik egymást. Connell közösségi ember, az iskolai focicsapat sztárja, Marianne magányos, büszke és visszahúzódó, az okos lány. Amikor Connell elmegy a Marianne-ék házában dolgozó édesanyjáért, különös, megmásíthatatlan kapcsolat jön létre a két tinédzser között, amit félelemből titkolnak. Érettségi után mindketten az ország legjobb egyetemére, a dublini Trinity College-ba kerülnek ösztöndíjasként. Az egyetemi évek alatt újra találkoznak, összetett kapcsolatukban ellentmondásos helyzeteket szül a vonzalmaik és a lehetőségeik közt feszülő különbség.

A történet kibomlása, az idő, amit különös kapcsolataikban élnek meg, egyszerre teszi éretté őket és mégsem. Szinte tapintható az a természetes elemi bizonytalanság, ami talán legtöbbünk lelki tükréből visszatekint. Vajon mit szólnak mások? Vajon én magam mit szólok?

Mindent mégsem tudunk megosztani

A Baráti beszélgetések két fiatal egyetemista lány kapcsolatába, egy különös házasságba, valamint e kettő összefonódásába enged betekinteni egy rövid időre. Két fiatal egyetemista lány, akik olykor egy pár, máskor csupán barátok, megismerkednek egy ismert fotóssal és annak férjével. Az izgalmas pár olyan hatást gyakorol a lányokra, melyből különös viszonyok bontakoznak ki. Találkozások, egy nyaralás, nem hétköznapi hétköznapok.

Az írónő úgy von be szereplőket, hogy általuk tört tükördarabokban, de valamelyest közelről látunk bele a főszereplők motivációs hálójába. De szól ez a radikális fordulópontokon történő változásokról is, az igazán erős érzelmek kereséséről, a soha meg nem válaszolt kérdésekről. A nők közötti barátság bonyodalmait és az őszinteség kérdéseit feszegeti, s úgy zajlik a tapasztalatgyűtés, hogy közben látványos jellemfejlődés nincs.

A regény új perspektívába helyezi a barátság fogalmát (egyáltalán mit adhatsz át egy másik embernek), sőt a beszélgetés fogalmát is, hiszen néha kimerül üres és semmitmondó egymáshoz szólásokban vagy éppen email-os chitchatekben.

Ha kedvet kaptál hozzá, bármelyikkel kezdheted, nekem a Normális emberek tetszett jobban. Hát nektek?