A lehetetlen megkísértése

Ónody Éva újságíró, korábban a Pest megyei Hírlap, majd az Új Tükör munkatársa. Évek óta közli emlékező prózáját az Irodalmi Jelen hasábjain.
Magáról így ír:
„Negyedikes kisiskolás koromban kezdődött. Amikor a Kossuth Rádió fontos és nevezetes szereplője, Öveges professzor, a gyerekek nagy barátja és kedvence, folyamatosan fizikai kísérleteket végzett. Ezeket az adásokat az ötvenes évek kíváncsi hallgatói nagyon várták és hallgatták. Ugyan, van-e még, aki emlékszik rá?
Ő ugyanis, hajdanában-danában, országos pályázatot hirdetett a kisiskolásoknak, többféle tantárgyból: matematikából, fizikából, de engem a novella téma hozott lázba. A Dél-Alföld eldugott kis falujában, Almáskamaráson, a Lenin utca 9. szám alatti házunkban, nekiveselkedtem a Kis zenész témámnak. Maga a részvétel izgatott – ilyen komoly felnőttes dologban részt venni, csodás lehet! S amire álmomban sem számítottam, és elhinni sem mertem, egyszer csak bemondta a rádió, az egész ország füle hallatára, hogy Ónody Évike, negyedik osztályos tanuló, országos első díjat nyert a Kis hegedűs című novellájával. A jutalom egy nagy utazás volt, elmehettem egy csoporttal, teljesen ingyen, az Aggteleki Cseppkőbarlangba, ahová különben soha az életben el nem jutottam volna.
S még ma is őrzöm a gyöngybetűkkel írt kéziratát ennek a Kis zenésznek, aki a falu végén fáradtan leült egy fatönkre, hegedűjét szorosan átölelve, s a hideg télben, a hatalmas hóban megfagyott.
A második nagy meglepetés Battonyán ért, a Mikes Kelemen Gimnáziumban: dr. Jeney János, a bencés, azaz a tanító rendből kilépett utolsó polihisztorok egyike, imádott irodalomtanárunk és másodikos osztályfőnökünk felolvasta dolgozatomat az osztályban. S mintegy hozzá tette: Nos, gyerekeim, ilyenféleképpen kellene magyar dolgozatot írni! Ezt aztán megismételte a gími összes osztályában, még a negyedikeseknél is. Mi tagadás, a szünetekben mindenki engem nézett, és nagy zavaromban, örömömben nem is tudtam, hová legyek.
Évtizedekkel később Rózsika néni, a tanár úr megözvegyült felesége, már Budapesten, mindezt részletesebben elismételte nekem. Ő a régi szép időkben, a helyi zeneiskola zongoratanára volt, s én is nála klimpíroztam Battonyán. Szóval, ő aztán hitelesítette a már elfeledett emléket, hogy boldogságot szakasszon rám.
A harmadik meglepetést ennek a várva várt kötetemnek a szerkesztője tudatosította – aki egyben az Irodalmi Jelen nagy mecénása és tulajdonos főszerkesztője – amikor megkérdezte: tulajdonképpen milyen újságírói, vagy íróiskolát is végeztem én? Nos, ekkor ébredtem rá a puszta tényre, ami nem élt addig a tudatomban:
– Semmilyet – feleltem neki. – Mindez születési hibám.”