A peripravai védelem 1958–1963

„Életem egy kritikus, de meghatározó szakaszát, feleségem ösztönzésére, megírtam e könyvben. Ez nem a román kommunizmus börtöntörténete, ez az én börtöntörténetem. Egy viszonylag karbantartott terror története, melynek megkopott emlékeit (erősen megkésve ugyan) – ha nem is idézi fel szívesen a volt politikai fogoly – az utókor okulása reményében mégis megörökítettem. Úgyis divat a memoárirodalom…
Az e történetben szereplő személyek zöme valószínűleg nincs már az élők sorában. Vallatóim, kínzóim, őrzőim, beárulóim, de legtöbb volt rabtársam is, valószínűleg már átlépték az elkerülhetetlen elmúlás küszöbét, magukkal vivén bűneiket (vagy érdemeiket) az „örökkévalóság” mindent befogadó lerakatába. Ha még akad szabad hely… A keresztény hívők szerint rendre felsorakoznak utolsó ítélőbíráik előtt, és megkapják megérdemelt fizetségüket. Ki jobbra, ki balra… A nem hívő szkeptikusok szerint, bűneiktől és érdemeiktől függetlenül, az anyaföld mindnyájukat befogadta, magához ölelte és megemésztette. A természet nagy emésztőgödrében. Mert „isá pur es chomu vogymuk”… Parányi atomok az érzéketlen Világmindenség ellenőrizhetetlen szélfúvásaiban.
Hát megérte annyit kínozni, beárulni, gyilkolni, szenvedtetni és szenvedni, hogy ott kössünk ki valamennyien a nagy semmi kikötőjében, ahol történelmi távlatban minden atom úgyis megkapja kiérdemelt helyét az adott keringési pályán? Szónoki kérdés. Erre nincs jó válasz. Dehát mi vogymuk a Világ közepe, nemde? S onnan minden másképpen látszik. S ebbe bele kell nyugodnunk.”
(Szokoly Elek)