Apapara

Szél Dávid család- és párkapcsolati problémákkal foglalkozó szakpszichológus. És
iskolapszichológus. De mindenekelőtt apa. Két éve írja Apapara című blogját, amelyben egyszerre van jelen szülőként, férfiként és szakemberként. No meg gondolkodó emberként, aki nem hagyja szó nélkül a társadalom álszentségeit vagy épp a szülőséggel kapcsolatos elvárások némelyikének veszélyes idiotizmusát sem.
Írásai szellemesek, elgondolkodtatóak és, ami nem kevésbé fontos, frenetikusan férfiasak. Szél Dávid ugyanis olyan nézőpontból az apa (vagy az apaság felelősségével küzdő csetlő-botló férfi nézőpontjából) járja körbe a gyereknevelés számos örömét, nyűgét-nyavalyáját, amellyel viszonylag ritkán találkozunk. Legalábbis gyereknevelési könyvben.
A fiam erősnek, bátornak, magasnak, vékonynak, ügyesnek, okosnak, viccesnek gondol. Azt hiszi, rengeteg hajam van, biztos benne, hogy bárhonnan egy pillanat alatt odaérek hozzá, és persze bármilyen távolságból hallom is, amit mond. Meg van győződve arról, hogy remek kézügyességgel vagyok megáldva, s ennek köszönhetően nemcsak szépen és kreatívan rajzolok, hanem bármit össze is szerelek, meg is építek. A fiam szemében Superman vagyok
De mi van, ha kiderül az igazság?
Mi van, ha rájön, hogy gyenge, gyáva, alacsony, nem kövér, de azért vékony se, viszont csomó mindenben ügyetlen, nem is kifejezetten okos, és nem is mindig vicces vagyok? Hajam is egyre kevesebb, lassabb vagyok, mint a fény, de még a hangot sem érem utol gyalog. Mi van, ha észreveszi, hogy egyáltalán nem tudok sem rajzolni, sem pedig szerelni?
Akkor oda az apakép?