Az üveggyöngyjáték

Hesse 1932 és 1943 között keletkezett írását sokszor együtt említik a XX. század nagy kísérleti regényeivel: Robert Musil ”esszéregényével”, A tulajdonságok nélküli ember című befejezetlen regénykolosszussal, Hermann Broch polihisztorikus regényeivel és elsősorban Thomas Mann Doktor Faustus című művével. Ám Az üveggyöngyjáték visszanyúlik egészen a XVIII. század új német regényirodalmáig, pontosabban és főképpen Goethe Wilhelm Meister tanulóévei (1796) című művelődési regényéig, melynek Az üveggyöngyjáték egyfajta pandanja. A regény utópisztikus mű is egyben, de nem olyan értelemben, mint például Jules Verne írásai, melyekben az író egy távoli jövőben megvalósuló technikai fejlődés lehetőségeit vizionálja, de nem is platóni értelemben, vagyis nem egy ”tökéletes” államszerkezetet vázol fel, hanem a két világháború közötti, diktatórikussá vált államrendszerek – főképp a Hitler hatalomra jutása utáni Németország – politikai és hatalmi viszonyaira igyekszik választ keresni egy több évszázaddal később játszódó történetben. A krízis gyökerei Hesse szerint visszavezethetők az újkor hajnaláig, és a válság a XX. század fordulóján, a fin de sie`cle idején, a ”tárcairodalom kora” végén éri el azt a mélypontot, melyben a szellem teljesen értékét veszti, és a pusztulás, a nyugati kultúra hanyatlása elkerülhetetlenné válik. Ebből a szakadékból igyekszik Kasztália, az elit pedagógiai tartomány a szellem feltámasztásával kiutat keresni. Vajon életképes-e ez a szellemi elit, és képes-e valamikor a XXIV. században is megőrizni a ”klasszikus humanizmus” értékeit?
”Az üveggyöngyjáték tehát játék kultúránk minden tartalmával és értékével; úgy játszik velük, ahogy, mondjuk, a művészetek virágkoraiban egy festő játszadozhatott palettája színeivel. Amit az emberiség megismert, ami fenséges gondolatot és műremeket létrehozott alkotó korszakaiban, amit a tudós szemlélődés következő periódusai fogalommá alakítottak át és elménk birtokává tettek: a szellemi értékeknek mindeme roppant anyagán az üveggyöngyjátékos úgy játszik, mint orgonán az orgonista, és ez az orgona szinte elképzelhetetlenül tökéletes, billentyűzete és pedálja letapogatja a teljes szellemi kozmoszt, regiszterei csaknem számlálhatatlanok; ezen a hangszeren, elméletileg, eljátszható a világ egész szellemi tartalma.”