Baba Dunya utolsó szerelme

Az egykori ápolónő sorstársaival ott folytatja a régi életét, ahová az emberek többsége – a Geiger-számlálók pityegésétől és a vadon termő gyümölcsök sugárfertőzöttségétől rettegve -, a lábát se tenné be.
Ott, ahol Baba Dunya él, nincs vezetékes víz, csak sugárfertőzött kútvíz van. Az áramellátás csak a jobb napokon működik, és az ember csak akkor eszik zöldséget, ha a saját kertjében megtermeli. Viszont a madarak éneke olyan hangos, mint sehol máshol, és a pókok őrült nagy hálókat szőnek. És ahol a halottak időnként beugranak az emberhez egy kis csevejre…
Baba Dunya nincs egyedül. Miközben a halálosan beteg Petrov a függőágyában szerelmes regényeket olvas, a Gavrilov házaspár a kertjében sakkozik, az egykori fejőnő Marija pedig összejön a majd százéves Szidorovval, Baba Dunya leveleket ír. Hol a Németországban élő és ott sebészként dolgozó Irina lányának, hol pedig a különös nevű, szintén Németországban élő unokájának, Laurának. Akit még ráadásul sosem látott, és aki oroszul se tanult meg…
De aztán idegenek jelennek meg Baba Dunya falujában, ettől a helyiek élete felbolydul és a kis közösséget a felbomlás fenyegeti. Alina Bronsky regénye egy szokatlan korrajz szokatlan, már-már abszurd helyzetekkel. Hiszen kinek jutna az eszébe, hogy egy gyereket a halálzónába vigyen, csak azért, hogy így álljon bosszút valakin… És még ha egy ilyen zárt közösségben az ember ellen elkövethető legnagyobb bűnt is elköveti valaki, az még jobban megkavarja az eseményeket…
Baba Dunya emlékeiben természetesen megjelennek a reaktorbaleset részletei és borzalmas, sem embert, sem állatot nem kímélő következményei is. Az emlékek között felbukkannak korábbiak is: a fiatal, kétgyermekes anya mindennapi küzdelmei a megélhetésért és a gyerekeiért…
Az írónő regénye élvezetes olvasmány annak a korosztálynak, aki még tanult – leginkább muszájból – oroszul, akiknek még vannak emlékei azokról az időkről. De gondolatokat ébreszt azokban is, akik már nem tanultak cirill betűs írást és nem ragozták a bábuskát… Nekik néhány lábjegyzet segíti ennek a világnak a megértését.
Alina Bronsky hol megnevettet bennünket, hol pedig könnyeket csal a szemünkbe. A történet felkavaró és elgondolkodtató is egyben. Szívet cseréljen, aki hazát cserél; Baba Dunya lánya, a Németországban sebészként dolgozó Irina sem boldog, az unokáról nem is beszélve… Baba Dunyát legszívesebben átölelnénk a regény végén, biztos vagyok abban, hogy mindenki a saját nagymamáját látja benne viszont egy kicsit. (Segítség a bábuskát már nem ragozók részére: a bábuska jelentése nagymama, de a Baba is nagymamát jelent.)
Alina Bronsky nemcsak szívet, hazát, hanem anyanyelvet is cserélt: 1978-ban Jekatyerinburgban született, a kilencvenes évek elejétől Németországban, Berlinben él. Németül ír.