Csineva I-III.

És a „valaki” hármas jelképpé vált: a csalódást okozó szerelmi partneren kívül azt is jelenti, hogy hősöm nem akárki, hanem „valaki”, akinek egyénisége és súlya van, és mégiscsak egyvalaki a sok-sok ember közt, lehetnél te, vagy lehetnék én: valaki, aki elveszetten kallódik a harmincas-negyvenes évek Európájában. A hanyatló Európa nemcsak színtere és háttere a regénynek, mondhatni, szereplője is. Hogy milyen fontos szereplője, azt csak az ötödik rész írásakor tudtam meg, amikor felgöngyölítettem a regény hősének korábbi életét, és egyszerre világossá vált előttem, amit addig csak homályosan éreztem: hogy bukdácsolása mennyire szükségszerű, az ő szóhasználatával élve: mennyire sorsszerű. Így a sors is belépett a regény szereplői közé: amit a regényhős átoknak nevez, és egy gyermekkori játékos élményhez kapcsol, az valójában a sors; az ő egyénisége és Európa hanyatlása kovácsolja magányos sorssá. Olvasóim talán megállapítják a regény végén „mondanivalómat”, hogy az emberi együttélés legfőbb törvénye nem a „szeretném, ha szeretnének”, hanem: „szeretnék szeretni”. És aki valamilyen oknál fogva nem tud szeretni, az végzetesen magányra kárhoztatva kereng az egyébként oly szép, de számára bús és reménytelen világban. Lehet, hogy csakugyan ez a mondanivalóm; mentségemül szolgáljon, hogy magam is csak a regény befejezésekor döbbentem rá, amikor egyben azt is megértettem, hogy nem csupán regényhősöm szenved a szeretni nem tudás átkától, hanem partnere is: Európa.