Elválaszt az idő

Még akkor is vigyorgok, amikor befordulok a következő kanyarban. Aztán – mielőtt végiggondolhatnám, mit csinálok – félúton hátrafordulok, és ismét rápillantok.
Eltűnt.
Megpördülök, és a futópályát pásztázom a tekintetemmel. Aztán a padokhoz futok. A lépcső aljánál egy pillanatra megállok, és eltűnődöm, vajon ott volt-e egyáltalán. De végül csak összeszedem a bátorságom, és megiramodom felfelé.
Nincs ott, de biztosan tudom, hogy ott volt. Otthagyta a nyomát: a friss hó összepréselődött azon a helyen, ahol ült. Alul pedig ott a két lábnyom.
És akkor feltűnik még valami.
A saját lábnyomaim egyértelműen kivehetőek körülöttem a porhóban, az ő nyomai azonban nincsenek sehol. Pedig ott kellene lenniük, kétszeresen is – hiszen egyszer odament a padhoz, aztán pedig elment onnan. De sehol semmi, csak a vastag, szűz takaró.
Csodálatosan megírt, egyedi szerelmes történet.”