Jancsó

Kritikus korunkban, amelyben a politikusok, celebek nagyok (rövid időre), magát a fogalmat is meg kell magyarázni. Voltaképp nem nehéz. Segítségünkre van Thomas Mann (aki, ugye, fehérek közt egy európai). A Lotte Weimarban című regényében azt merészelte tenni, hogy belebújt egy kétségtelenül korszakos nagy ember Goethe bőrébe, kigyűjtötte fontos gondolatait, és megállapította végül: a nagy ember szellemi kisugárzás, amely képes megvilágítani a dolgokat, és az alkotás csak nemes melléktermék, a nagyságot bizonyítja, de nem attól válik az ember naggyá. A nagy embert az élete teszi naggyá. Amin aztán Goethe dohog is egyet: Az emberek legjobb esetben a művet méltányolják az életet nem méltányolja senki. Azt mondom nektek: Csinálja valaki utánam úgy, hogy nem töri ki a nyakát!
Mindez vonatkozik Jancsó Miklósra is. A hosszú életkor és a rengeteg mű, amelyet a rendező mindig lekicsinyelt, bár ez is a zsenialitás természetes velejárója, lehetővé tette számára, hogy akkor újuljon meg, amikor ő akarta, és nem amikor elvárták tőle, korszaktól függően, az elvtársak vagy az urak. A könyvnek talán sikerült megoldania és ebben segít a Jancsó Miklóst alkotás közben bemutató képekből bő csokornyi , hogy az élet, a kor és a művek egységben jelennek meg. És benne van az a csöppnyi irónia is, amelyet újfent Thomas Manntól veszek: A nagy ember csapás a társadalomra. Nehezen tud vele mit kezdeni.
Marx József