Keserű nevetés – Összegyűjtött írások

portréit, naplójegyzeteit, tanulmányait, cikkeit, kritikáit, lektori jelentéseit, hozzászólásait mások cikkeihez és versfordításait. Mindenképp érdeklődésre tarthat számot, és nemcsak azért, mert Kosztolányi Ádám történetesen Kosztolányi Dezső fia volt – hanem azért is, mert Kosztolányi Ádám saját, önálló jogán is jelentős alkotó volt.
Kosztolányi Ádám élete végéig írt. Nem túl sokat és nem túl rendszeresen, de közel öt évtizeden át vetette papírra cikkeit, gondolatait. Életműve azonban belefér ebbe a kötetbe.
Érdeklődése korán a lélektan felé fordul, a psziché és a nyelv összefüggéseit vizsgálja, több tanulmányt is szentel nekik. Foglalkoztatta a grafológia is. A negyvenes évektől az élő irodalom kezdte el érdekelni: ebből az időszakból valók kritikái. 1938–1946 között a kortárs irodalom hivatásos olvasója: a Révai Kiadó lektoraként több száz könyvet kell elolvasnia és véleményeznie. Egy lektori jelentés pedig csak annyiban különbözik egy könyvismertetésről, hogy nem jelenik meg.
Cikkeit, esszéit elsősorban filozófiai témában, filozófusokról írja, a legtöbbet Leibnizről. Visszaemlékezései forrásértékűek. Nemcsak azért, mert ő volt Kosztolányi Dezső fia, hanem azért is, mert – ahogy Vezér Erzsébet írta – „sokat tudott a korról, melyben felnőtt, emberekről, akik közt megfordult”, és apjáról is „józan tárgyilagossággal beszélt”. Ráadásul a kortársak szerint kiváló memóriája volt; ezt igazolják is azok az apró részletek, melyeket írásaiban felidéz, akár évtizedek távlatából is.
A Keserű nevetés ékesen bizonyítja, hogy Kosztolányi Dezső és fia, Ádám, nemcsak külsőleg hasonlítottak egymásra, hanem abban is, hogy mindketten egyformán műveltek voltak, több nyelven beszéltek, több nyelvből fordítottak, és hogy írók voltak. Igazi írók.”