Őrülten és halálosan

1942 ősze, túlzsúfolt vonat, útban München felé. Harriet, a fiatal dán özvegy, férje emlékét követi, gyászol. Gerhard a náci eszmék bűvöletében a Luftwaffe kötelékében harcolt a keleti fronton, ahol bevetés közben lelőtték a gépét. A nőt férje egykori bajtársa, a katonai elit tagja, Klaus és felesége látja vendégül néhány hónapra. A házaspár otthonában, az egyre nyomorúságosabb körülmények között vergődő külvilággal éles ellentétben álló pazar, nagypolgári villában az elsötétített ablakok mögött egymást követik a partik. Ám a csillogó felszín repedéseiből mindinkább előtüremkedik a náci hétköznapok hátborzongató valósága. Az Őrülten és halálosan a szerelem és a háború tébolyának regénye, egy olyan nő története, aki mindenáron hűséges akar lenni férjéhez és az általa vallott eszmékhez. Látszólagos szenvtelensége burkán át azonban rálát a körülötte megnyíló pokolra, amely felforgatja a világot, jogfosztottá teszi a nem igazodókat vagy a rossz helyre születetteket, és félelmet, erőszakot szül.
Kirsten Thorup, a kortárs dán irodalom egyik legjelentősebb alkotójának regénye, amely egy trilógia első kötete, örvényszerűen áradó prózájával ellenállhatatlanul ragadja magával az olvasót.
„Naplót kellene írnom, hogy emlékezzek az apró részletekre. Hogy megőrizzem a németországi életről szerzett benyomásokat. Normális körülmények között nem vagyok naplóíró típus. De mostanság nem élünk normális időket. Leülök a pipereasztalhoz a háztartási naplónak szánt füzettel a kezemben. Az első oldalak számoszlopokkal vannak tele. Futólag a tükörbe pillantok. Kimerültnek érzem magam. Abban a hitben érkeztem ide, hogy az áldozat, amit Gerharddal hoztunk, fontos volt. De a magasztos célt elhomályosítja a gyász. Abban bíztam, hogy a müncheni pihenés majd visszasegít a rendes kerékvágásba. A napok azonban összefolynak, és elfedik a dolgok értelmét. A naplónak segítenie kell rendet teremteni a belső káoszban. Amikor éppen a papírhoz érinteném a tollat, Gudrun kopogtat az ajtón, és a választ meg sem várva belép. Közelebb jön, és a vállam fölött kukucskál. Naplót írsz? Meglesel minket? – kérdezi. Felnézek. Már elmúlt a migréned? Nincs ínyemre a tolakodása. Van néhány csodapirulám, feleli könnyedén. Valószínűleg nem kell annyira aggódnom az egészségéért. A naplók olyanok, mint egy titkos fegyver, folytatja. Egy szót sem értek az egészből. Ezt meg hogy érted? Tilos naplót vezetni. Nem hiszek a fülemnek. Ez abszurdum, a naplóírás magánügy. A Birodalomban semmi sem magánügy, jelenti ki Gudrun, kérlek, hagyj fel vele, amíg nálunk vagy. Én nem vagyok néptárs. Rám nem vonatkoznak a német törvények, tiltakozom dühösen. Úgy érzem, megsérti az integritásomat. Nem tűröm, hogy korlátozzák a személyes szabadságomat. Megszoksz vagy megszöksz, jelenti ki Gudrun szenvtelenül.”