Posztdramatikus színház

Az 1970-es évektől kezdődően a nyugati színházkultúrákban egyre inkább háttérbe szorul a színház irodalmi szerepe, és meghatározóvá válik eseményjellege. Ennek kapcsán átértékelődik a dráma szerepe is: a színházi esemény már nem merül ki egy dráma bemutatásában, a színházi reprezentáció csúcsán álló drámai szöveg elveszti vezető szerepét, egyenrangúvá válik a tér, mozgás, hangok, világítás elemeivel. A színház egyre több érintkezési pontot alakít ki a társművészetekkel, a performansszal, a képzőművészettel, az operával és a tánccal. Ezt a folyamatot foglalja össze Lehmann a „posztdramatikus” elnevezés alatt. Hangsúlyozza, hogy a fogalom nem egy új műfajt vagy kategóriát akar jelölni, hanem különféle, egymással akár szöges ellentétben álló tendenciákat, stílusjegyeket, melyek valamennyien az itt felvázolt mély társadalmi átalakulásokban gyökereznek és azokra reflektálnak. Egy olyan társadalomban, mely társadalmi színjátékokra épül, a színháznak folytonosan újra kell gondolnia saját szerepét és mibenlétét. Társadalmi felelőssége nem csökken, csak többé nem normák és előírások mentén fogalmazódik meg. A posztdramatikus esztétika Lehmann szerint a „kockázat esztétikája”.