Székelyudvarhelyi séta az unokáimmal

Személyes indíttatása már az előszóban világossá válik: a szerző felidézi, ahogyan édesapja mesélt neki téli estéken, és ezeket a történeteket is szerette volna az unokáival megosztani. Először is a kíváncsiskodó Gyurikával, aki idén töltötte a tizenegyedik évét, és, mióta beszél, folyton kérdez: „Tata, én csak azt szeretném tőled kérdezni, ez hogy is volt? S miért így volt? Ezt ismered? A te idődben is ilyen volt?”.
A mintegy száz oldalas, keménykötésű könyvben – ahogy azt a cím is sugallja – Bandi bácsit követhetjük az unokáival, amint végigsétálnak a városon, mesélve nekik (és nekünk) azokról az időkről, emberekről, épületekről, amelyeket a kicsik már nem láthattak, nem ismerhettek. A párbeszédekre épülő írásban a kérdezősködő gyerekeknek igyekszik válaszolni a sokat megélt nagytata, archív fotókkal illusztrálva a történeteket.
„Írásom nem tudományos munka. Még többet és tudományosabban is lehet írni szeretett városunkról, de ezt a szakemberekre bízom. Én ennyit tudtam mesélni unokáimnak. Gyuri unokám szavaival élve: Tata, te sem tudhatsz mindent” – jegyzi meg a szerző, aki egy békés, tiszta Udvarhelyről nosztalgiázik.