Utolsó tanúk

Alekszijevicsnél ők kerültek a középpontba – s ezzel a női és gyermeki nézőponttal egyszeriben mintha átírta volna, pontosabbá és érzékletesebbé tette volna az addig ”ismert” történelmet.
Ez a két könyv aztán szerte a világban megjelent, színdarabok készültek belőlük, vitatkoztak róluk: Alekszijevicset pedig mint egy új műfaj megteremtőjét méltatták a kritikusok. Miközben a fölbolydult, széthulló Szovjetunióban sokan úgy írtak róla, mint árulóról, aki a legszentebb érzéseket tiporja sárba.
Az Utolsó tanúk száz visszaemlékezést tartalmaz, csupa szívszorító történetet olyan emberektől, akik kisgyermekként vagy kamaszként élték át a második világháborút. Olyan emberektől, akiknek nem volt gyerekkoruk: sokan közülük elveszítették a szüleiket, s volt, hogy a szemük előtt végezték ki őket; sokan koncentrációs táborba kerültek; sokan a partizánok között éltek, sőt gyakran tizenkét-tizenhárom éves korukban már harcoltak is a németek ellen… És sokan egyszerűen csak éheztek, és próbálták valahogy túlélni az iszonyatot.
Alekszijevics később ezt a könyvét is átdolgozta: az új változatban azok a visszaemlékezések is szerepelnek, amelyek a szovjet időkben még nem jelenhettek meg, mert túlságosan riasztó képet festettek a szovjet nép háborús hétköznapjairól.
2015-ben Szvetlana Alekszijevics kapta az irodalmi Nobel-díjat ”többszólamú írásaiért, amelyekben a jelenkor szenvedéseinek és a bátorságnak állított emlékművet”.
Az életmű eddig öt könyvből áll: Az utópia hangjai című ciklus darabjaiból, amelyek a XX. századi szovjet történelem legtragikusabb eseményeit kutatják: a nagy honvédő háborút, az afganisztáni háborút, a csernobili katasztrófát és a Szovjetunió széthullását.
A Nobel-díj odaítélése alkalmából megjelentetett írásában a New Yorker ”az emlékezet őrzőjének” nevezte a belorusz írónőt. Olyan emlékek őrzőjének, amelyek gyakran annyira fájdalmasak, hogy ”talán jobb lenne elfelejteni őket”.
”Úgy képzeltük, a háború a legérdekesebb dolog az életben.”
    ”Emlékszem, hogy irigykedtem a bogarakra: azok olyan kicsik, hogy mindig elbújhatnak valahol, bemásznak a földbe…”
    ”Én meg sehogy se tudtam felfogni, hogy az apám nem kel fel többet, és hogy ott kell hagynom őt az úton, a porban.”
    ”Aki sír, ahhoz odamennek, és lelövik.”