MIÉRT IS ÉLTEM? A kor karmai között

Lemenőben a Nap. Még visszasüt a fénye. Erre a hegyekkel övezett tájra, földre, s az útra, melyen lépéseimet tettem. S megkérdezem magamtól: Miért is éltem? Nagy kérdés. Talán a legnagyobb, mellyel szembe találhatja az ember magát. Én és Te és minden gondolkodó lény… Hogy volt-e értelme az életének? Erre keresed a választ. Végigtekintve az úton, utadon, kérdezve, kutatva, sokszor elégedetlenül szorongva, megpróbálva mérlegelni is, vagy számon kérni a Kortól is: Hogy miért kellett olyan legyen, amilyen volt? Még a botorkálásaidat is figyelő? Hogy bűnödnek tekintessék, ha munkádat végzed, s azt teszed, amit életed céljául választottál. S hogy büntetendőnek vegye még az anyanyelvedet és a nemzeti mivoltodat, az azokhoz való ragaszkodásodat is? Az emlőt, melyen át az életet szívtad magadba? Itt a szülőföldeden, melyhez léted kötött… Be jó lenne, ha elmondhatnám: nem éltem hiába! Mert: „Megtettem mindent, amit megtehettem?” De elmondhatom-e? Sokszor úgy érzem, hogy igen. Máskor: hogy nem. S hogy az én felelőségem-e, vagy inkább sorsom része, hogy ennyire volt csak erőm? Gyötörnek a kérdések, s az azokra adható válaszok kételyei. Ezért a magam keresése még mindig, a vég közelében is, s ezért teszem le ezt a visszatekintő és elmélkedő, koromat megidéző, a rám meredő kérdőjelekkel küszködő munkámat is nyugtalanul. (Gazda József)