A megismerés vége

Hitem szerint a világnak sosem lesz vége. Így a világ megismerésének sem. A provokatív címadást világunk és a szerző élethelyzete indokolta. Az egy éve tartó járványhelyzet, az ingadozó, de azért többnyire bezártságokat eredményező karanténhelyzetek, az, hogy éppen a karantén közepén lettem 75 éves, elgondolkoztatott azon, hogy van-e még tudományos mondandóm a pálya vége felé közeledve. Nem az esetleg belém fulladó szó fenyegetése, hanem a karanténhelyzetben még csak felerősödő állandó rendrakási kényszerem vezetett oda, hogy az íróasztalfiókban is rendet rakjak, s még egy „végsőnek szánt” gyűjteményes kötettel lépjek az olvasók elé.
Fél évszázada foglalkozom a megismerés pszichológiájával, elsősorban a gondolkodás és a nyelv elemzésével és annak történetével. 50 év alatt természetesen a fogalmi és a történeti érdeklődés sokszor kapcsolódott össze. Már csak azért is, mert ami 30-40 éve még az akkori jelen volt, az mára történetté vált. A kötet visszatérő szervező elve, hogy a gondolkodás vizsgálatának keretei s a közelmúlt tudománytörténetének az elemzése egyben a jelenre adott, néha akár spekulatív reakciók megfogalmazását is segíti. A modern pszichológia kereteit illetően elkötelezettségeim nem változtak. Amellett érvelek, hogy az ember belső világának megértéséhez egyszerre több kulcsot kell használnunk. A viselkedés- és élményszerveződés elemzéséből indulok ki, s ezt párhuzamosan értelmezem a biológiai evolúció, az idegrendszeri működések és a kultúra keretében.
Pléh Csaba