Apropó, New York

Félek a repüléstől. Nem minden részétől félek, csak a felszállástól, a leszállástól, és attól, ami a kettő közé esik. Fel-le, fel-le, fel-le-le, fel-fel-le-le-fel. Le. Fel. Elképzeltem, ahogy megremeg a légörvénybe került géptest, és rögtön émelyegni kezdett a gyomrom. Hányszor szólítottam már fel a tudományt, hogy tegyen valamit, de hiába. Megvolt a kerék, az internet, tessék már beszüntetni a turbulenciát. Repülni kell, de repülni borzalmas. Eszembe jutott a legeslegszebb mondat, ami a transzatlanti turistaosztályon elhangozhat:,,Csirke vagy pasta?” Az ételosztás gondolata enyhített valamit a rettegésen.
Amikor a pastáig jutottam gondolatban, megláttam a biztonsági ellenőrzőpontot. Ösztönösen az övemhez kaptam. Nem az étkezés gondolata késztetett rá, egyszerűen szerettem túlesni a reptéri vetkőzésen. A mozdulat korai volt, még valaki félreérti, hogy az ágyékom körül matatok. Vártam egy kicsit a matatással. Mindent a maga idejében. És minden úgy is történt, mint máskor, amikor elindultam New York felé. A detektor kötelességszerűen kijelzett, hiába keltem át a kapun lecsúszó nadrággal. Talán az albán sajgást mutatta ki, és együttérzésének adott hangot a sípolással. Ki lát bele egy detektor lelkébe? Egy élmunkáséba is nehéz.
Ez az út mégis más volt, mint a többi. Két hete még a sarokablaknál álldogáltam, a felszívódott klienseken töprengve, most meg a reptéri senkiföldje, a tranzit felé tartottam virgonc léptekkel. Megbízást teljesítettem.