Baudolino

„Hát ez meg mi?” – bök Nikétasz úr, volt udvari szónok, a bizánci birodalom legfőbb bírája, császári logothetész az orra elé tolt, nehezen kisilabizálható irományra – Baudolino maga alkotta nyelven írt, kamaszkori naplójára – az Úr 1204. esztendejének eleje táján. És Baudolino mesélni kezd. Bizáncot keresztes martalócok fosztogatják, Nikétasznak az életét menti meg előlük Baudolino, a város lángokban áll, menekülniük kell, de Baudolino közben is mesél és mesél. A meséje nyomán kibontakozó pikareszk kópéregénynek – a világhírű író-filozófus legújabb, immár negyedik, diadalútját járó regényének – a hőse ő maga, Baudolino, Rőtszakállú Frigyes paraszti származású fogadott fia. Méghozzá felettébb tevékeny hőse: Baudolino képzelő- és tettereje nem ismer határokat. Legfőbb ötlete egyenesen a Német-római Császárság egészének sorsát igyekszik új útra terelni… Ötlet és valóság viszonya azonban – a korábbi Eco-regényekből ismerős módon – igencsak összekuszálódik. Létező személy-e a távol-keleti „János pap”, és írt-e levelet Barbarossának (a pápának, a bizánci uralkodónak)? Mi közük a bibliai Háromkirályoknak a Grál-legendához, Nagy Károlyhoz és a Német-római Császársághoz? Baudolino és a cimborái mindenesetre elhatározzák, hogy maguk mennek el a világ végére, János pap országába. S egy félbemaradt keresztes háború és Frigyes gyanús halála után kezdődik még csak a java: a hol szent Brendan utazásait, hol Marco Polo kalandjait idéző, esztendőkig tartó vándorlás… A végén (de még inkább azon túl) megint mindenre fény derül, természetesen.