Csipike

„Csipike egész nap nem mozdult ki az odújából.
Dühös volt. Haragudott Madárra, Nyúlra, Sünékre, a Vadméhekre, Vadmalacra, haragudott Gyöngyvirágra, amelyik nélküle is illatozni merészel. Haragudott az egész Erdőre.
– Így jár, aki jó és kedves. Megkaptam a magamét. No, de lesz ez másképpen is. Eddig és netovább!
Ez, hogy eddig és netovább, nagyon tetszett Csipikének. Csak azt nem tudta még, mi legyen a netovább után. Ült-ült és törte a fejét. Egyszer csak a homlokára ütött.
– Megvan! Netovább után gonosz leszek. Példátlanul gonosz. Valami rettentően gonosz…”
Ki ne ismerné Csipikét? A kedves, szorgalmas, olykor zsémbes, öntelt – vagyis emberi tulajdonságokkal bíró – törpét, aki azt gondolja, hogy tőle függ az erdő sorsa? Pedig – tudjuk –, az égvilágon semmi nem múlik rajta. Vagy mégis…