Foghíjak

Hrabal a felszámolás alatt álló írók listájára kerül, kéziratait visszadobják, ráadásul személyes biztonságáért is aggódnia kell.
A Foghíjak a Házimurik és a Vita nuova folytatása. Hrabal narcisztikus öniróniával taglalja benne emberi gyengéit, kishitűséggel mélyen átitatott írói öntudatát, saját maga előli szakadatlan menekülését. A bomlásban, a rútban megtalált szépségideálját. A macskamániáját. Az epeműtétjét, amely után bebeszéli magának, hogy meg fog halni, de előbb még eszik egy kis töpörtyűs zsíros kenyeret és leöblíti rozspálinkával – sőt a nyaralójuk melletti erdő odvas fáiban is elrejt egy-egy üveg piát, hogy magányos biciklitúrái ne legyenek olyan céltalanok.
Ez a nyolcvanas években publikált önéletrajzi trilógia attól kerül különös fénytörésbe, hogy a szerző a felesége elbeszélői szemszögéből láttatja a történéseket. Kettős tükröt tart önmagának.
”az írónak a könyvei az igazi gyermekei… ő nemcsak az apja, hanem az édesanyukája is ezeknek a könyvecskéknek, és több is, mint egy anya, mert az ilyen író, és a férjem magára mutatott, a hasára és aztán a fejére, több mint kilenc hónapig viselős leendő gyermekével, és mint egy anya, érzi, hogy növekszik benne, hogyan forgolódik, hogyan rugdalódzik, és aggódik, hogy vajon az a gyermek, az a kicsike nem lesz-e hülye”