Most az egyszer

„A közös hallgatásnak nagyobb súlya van”. S így aztán mégis beszél. Világnagy kényszerképzetekről. Hosszú a leltár. Beszél, a globális felmelegedésről és az emberi biográfiák közel sem globális különbözőségéről. Arról a folyamatról, ahogy nyílik az olló és a globalitás szervezési elve ütközik a nem globálisan szervezett egyénivel. A nagy összeütközés után ott találja magát az olvasó a szerző fölös tudásának zsúfolt raktárában. Ami olyan, mint „a falusi kertek végében a sufni, ahol bármit megtalálsz, amit nem keresel, de semmit, amire szükséged lenne”. S ahol a szerző a megismerés vágyát éppen ezért mégsem adja fel.