Orchideák

„Élsz, hát élj!”
„Kiviszem a szemetet!” – mondta alig hallhatóan, ahogy lenyomta a kilincset és kilépett az ajtón. Sőt, lehet, nem is mondta, nehogy valaki meghallja, és még a végén meghiúsuljon a terve. Nem akarja, hogy bárki is megakadályozza. Már nem. De vajon, ha meghallják, észrevették volna, hogy nincs is nála semmi, pláne nem a szemét? És mikor fog feltűnni bárkinek is, hogy milyen régóta eltűnt?
Hideg a víz. Nagyon hideg. És egyre hidegebb, minél bentebb sétál. De már nem érdekli. Csak legyen vége. Nem bírja tovább. Már nem. Ez az egész így nem jó. Nagyon nem. Ha jó lenne, nem várná a végét.
Örülünk és szenvedünk, szeretünk és utálunk, hibázunk és tanulunk, kimondunk és eltitkolunk, beleszületünk és belehalunk. Ez az élet, ahol, elvileg mindenki a maga útját járja. De tényleg a saját maga életét is éli? Túlélhető-e, ha egy nap kiderül az igazság? Akadhat-e mégis némi kapaszkodó a legnagyobb kilátástalanságban?