Pedig olyan szépen éltek

„Nem tudom eldönteni, ez tényleg a boldogság már, vagy a boldogság majd csak akkor jön el, ha beköltöztünk a bézs színű házba.”
A hétéves Mari mást sem hall otthon, mint hogy ő csúnya, buta, semmirekellő. Alkoholista apja és rideg anyja mellett nemhogy Barbie babát vagy szép ruhát, de egy kedves szót, egy szerető pillantást sem kap soha.
Kamaszként a Tisza-menti kisvárosból Nyíregyházára megy tanulni, ahol összejön „a rendes fiúval, egy normális családból”. Mari homályosan érzi, hogy hiányzik valami a kapcsolatukból, de igazán csak az számít neki, hogy végre tartozhat valakihez. Különösen amikor kiderül, hogy babát vár.
Hiába a szép ház, a gyerek, a kedves és gondoskodó férj: a hiányérzet, a zavar és saját alkalmatlanságának érzése egyre csak növekszik benne. Mari elkezdi kutatni, miért nem teszi boldoggá az anyaság, miért nem képes szeretni, és elfogadni a szeretetet – ám jóval sötétebb válaszokat talál, mint amire számított.