Utas és holdvilág

A Szerb Antal által „romantikusnak” tartott Utas és holdvilág (1937) hőse, Mihály – az apja kereskedelmi cégénél dolgozó egykori bölcsész – nászútra indul Olaszországba, ám ott feltörnek benne kamaszkorának eltemetett, lezártnak hitt emlékei, s ő nászutasból magányos utassá, bujdosóvá válva a múlt és „igazi önmaga” nyomába ered. Történelmi vidékeken, észak-olasz kisvárosokban bolyong, mindvégig a „veszendőség-érzés”, a halálvágy csillagzata alatt, míg Rómában szökésének utolsó stációjához nem érkezik. Az Utas és holdvilágot már megjelenésekor többen önvallomásként, kulcsműként olvasták, nem is alaptalanul: a regényvilág több eleme – hol szinte közvetlenül, hol kisebb-nagyobb áttételekkel – kapcsolatba hozható írójának valóságos- megélt és szellemi életrajzával. De a regény korhoz és egyénhez kötött vonatkozásain túl parabola is, hiszen Mihály sorsa a mindenkori olvasót örök kérdésekkel szembesíti: visszahozható-e, újraélhető-e mindaz, ami elmúlt? Van-e gyógyír az ifjúság utáni nosztalgiára? Összeegyeztethető-e az „élet és ábránd”, a „hétköznap” és a „csoda”?