A rózsa neve

Az olvasó az utóbbi évtizedek egyik legnagyobb világsikerét tartja a kezében. Súlyosan szórakoztató és szórakoztatóan súlyos regényt. Krimit. Igazi nyomolvasást. A nyomok, persze, a tettes nyomai. Ki a tettes? Miért halnak sorra a szerzetesek egy XIV. századi apátságban? A rózsa neve nem volna tisztességes krimi, ha az olvasó a regény végén (a legeslegvégén) nem kapna választ erre a kérdésre. De tisztességes (ördögi, ravasz és mégis üde) regény se volna, ha a válasz nem törpülne el a még sokkalta nagyobb kérdőjelek árnyékában. „Ki a tettes?” Ez a kérdés – figyelmeztet a regényhez írott „széljegyzeteiben” Umberto Eco, a tudós szemiotikaprofesszor – nemcsak a krimiknek, hanem a pszichoanalízisnek és a filozófiának is alapkérdése. A rózsa nevétől a rózsáig hosszú az út és kacskaringós, de belátható. Ami a rózsától a „tettesig” sötétlő homályt illeti, bizony válasz nélkül maradunk. Most először a szerző eredeti rajzaival.