Rögcédulák – katasztrófaköltészet

Tisztelt élve-Olvasó!
Kérem, csak akkor lapozzon bele ebbe a könyvbe, ha megrendítő hírekkel szeretné edzeni borzolt idegeit, hiszen itt valamennyi sor arra fogja emlékeztetni, hogy az égvilágon minden múlandó, és ennél fogva hiábavaló is. Múlandó a fogfájás, a tériszony, a reuma, a féltékenység, de a gazdagság és szegénység is. Össze fognak omlani a legstabilabb építmények is, szétmálnak a könyvek, elnémul a zene, elúsznak az adósságok, a szív is szétporlik, és egyszer majd kihunynak a csillagok. Jogosan merül fel az emberben a kérdés, hogy akkor érdemes-e cukor nélkül inni a kávét, bankkártyákkal vesződni, szelektíven gyűjteni a szemetet, méregetni a sörön a habot, és esténként langyos vízben lábat mosni? Ugyan már! Csak őrülten lehet ilyen hasztalan dolgokkal foglalkozni.
Egyetlen igazán hasznos tudás birtokosai vagyunk, ez pedig nem más, mint az, hogy egyszer mind meghalunk. Ez a kijózanító bölcsesség azonban az élet sava-borsa, ebből ered a nevetés, a sírás, a lelkesülés, a lemondás, a megnyugvás, a szorongás, a remény, az aggodalom, a gyönyör, az undor, és a sok-sok lüktető csoda, amiért mégis érdemes. Ezt üzenik a kövekre vésett versecskék, lett légyen szó nagyravágyó bolháról, vagy homályosan látó jósasszonyról, mindannyian a halálból győzködnek, arról, hogy kacarászva is lehet élni.
Az identitásom része az, hogy egyetemi oktató és pszichológus vagyok, de ha verset is írogat az ember, akkor elkezdik költőként is látni mások, ami elegáns ugyan, de igazítandó, mint a félrecsúszott nyakkendő. A költő jó verseket ír, a fűzfapoéta gyengéket, de én azt hiszem, egyikhez sem tartozom. Azért nem, mert én megtaláltam azt a műfajt, amelyikben illik kínrímekkel siránkozni az elmúláson, és esetlen szavakkal méltatni az örökkévalóságot. Fejfapoéta vagyok, ami rendkívül kényelmes műfajjá varázsolja számomra a lírát, hiszen akikről írok, soha nem fognak visszapofázni a silány rigmus miatt.